Bizánci liturgia és indie pop, Ed Sheeran-feldolgozások és Weöres-parafrázisok, közös terek a klasszikus és a kortárs között — Bubnó Lőrinc számára a zene nem műfaji kérdés, hanem szabad önkifejezés. Az ISON alkotóműhely társalapítója, a StEFREM művészeti vezetője június 6-án mutatta be Kötés című EP-jét: ennek apropóján beszélgettünk a Nomique-projektről, a zenei hatásokról és arról, hogyan fonódik össze hagyomány és kísérletezés egyéni zenei életművében.
KULTer.hu: Ha a legeslegelső zenei élményedre, gyermekkori emlékedre gondolsz vissza, mi az, ami elsőként eszedbe jut?
Az első emlékek, amelyek eszembe jutnak: éneklés a karácsonyfa körül, vagy a gyermekkori fellépések a Budapesti Énekes Iskolával. Emlékezetes volt, hogy karácsonykor minden héten a Kempinski Hotel lobby-jában adtunk műsort, amit egyrészt szerettem, de ennél is jobban örültem annak, hogy a hotel atom menő liftjével lehetett játszani és teljesen ellenőrizetlenül közlekedni az emeletek között. Hiába, már akkor magával ragadott a high life.
KULTer.hu: Egyházzene-karvezető szakon végeztél: hogyan döntötted el, hogy ezeket szeretnéd tanulni? Melyek azok az esszenciális tapasztalatok, amelyekkel itt gazdagodtál?
Ez nem volt egy nagyon előre eltervezett döntés. Sokáig nem is gondolkoztam azon, hogy felsőfokú szinten foglalkozzak a klasszikus zenével.
Az angol bölcsész képzés végén jártam, amikor valamiért felötlött, hogy akár meg is próbálhatnám a Zeneakadémiát.
Leginkább karmester szakra szerettem volna menni, de oda nem vettek fel (teljesen jogosan), úgyhogy az egyházzene tanszékre kerültem. Főleg a gyakorlati tárgyakat szerettem, volt is bőséggel miben fejlődnöm, mert nem jártam konzervatóriumba, így mindenképpen jót tett a napi szintű gyakorlás, a zongorázás, éneklés, illetve az évfolyamom is szuper volt, sok időt töltöttünk együtt. Ez idő alatt az is körvonalazódott, hogy nem feltétlenül érzem jól magam a tisztán klasszikus zenei keretek között, nem volt meg általában az a flow élmény, mint a már akkor is létező pop/rock formációimban.
KULTer.hu: A StEFREM művészeti vezetője vagy édesapáddal. A bizánci rítusú dallamok vokális előadásával igazi kuriózumnak számítotok. 2024-ben Artisjus Előadőművészeti Díjat is kaptatok. Melyek azok a dolgok, amelyeket munkád során magad előtt tartasz és meg szeretnél valósítani?
Az együttes rengeteget változott az eltelt huszonhárom év alatt, de abban a tizenöt évben is, mióta benne vagyok. A klasszikus zenei formációból és férfikarból egy jelenséggé változott, egy olyan énekegyüttessé, amely alapvetően saját zenéket, valamint átdolgozásokat énekel és játszik.
Egy innovatív együttesnek látom a StEFREM-et, amelynek a gyökerei valóban a bizánci liturgikus zenében vannak,
de nem idegen tőlünk egy Coldplay-, Anna & the Barbies- vagy Platon Karataev-feldolgozás sem, vagy éppen egy közös koncert дevával. Az együttesen belül és a közönségünkben is generációk találkoznak, próbálunk mindenki számára relevánsnak lenni és maradni.
KULTer.hu: Hogyan nyitottál különböző, más zenei műfajok felé?
Anyám rontott el popzenével – szerencsére! (nevet) Chris de Burgh, Illés és Buddy Holly kazettáit hallgattunk a kocsiban, és ezek közül főleg Buddy Holly-t imádtam – pedig akkor még nem is tudtam a sztorit a Ritchie Valensszel együtt bekövetkezett halálukról, és azt, hogy 22 éve volt csupán zenélni. Mindenesetre az általános iskola második osztályában az ő dalszövegeit fordítottam le angolról magyarra a crushomnak, ami be is vált – visszaírt! S rengeteg más zenét fedeztem fel: nyilván
a komolyzene apám révén adott volt, viszont a bátyámmal minden mást hallgattunk, már csak a kamaszkori lázadás miatt is.
Fejest ugrottam egy metál-orientált nyúlüregbe, az Opeth-Katatonia vonalon állapodtam meg, de aztán a zenekaros pólót lecseréltem Adidas melegítőre, az acélbetétest Tisza cipőre, és jött a kevésbé kemény és sokkal poposabb, indie-bb, fogyaszthatóbb vonal – a The Scripttől kezdve a Massive Attacken át az RHCP-ig minden.
KULTer.hu: A Nomique zenei projektedben is ezeknek a zenei hatásoknak a keveréke jelenik meg: pop-, indie- és alternatív elemeket vegyítő saját dalokat írsz, 2025 februárjában jelent meg az első magyar nyelvű számod. Milyen gondolatiságot szeretnél kifejezni ebben a projektben? Miért a nyelvváltás?
Nincs bennem missziós szándék, csak olyan zenét szeretnék csinálni, ami szerintem jó – ez esetemben olyan érdekes hangszerelésű popzenét jelent, amelynek a szövege akar mondani valamit, valós hangulatot, érzéseket fejez ki, és emellett a lehető legjobban szól.
Mivel otthon, egyedül csinálom a dalokat, a productiont és a mixet is, ezért teljesen kézműves projektről beszélünk,
de nekem ez alapvetően szórakozás: olyan önkifejezés és stílus, ami a StEFREM-mel nem lenne kompatibilis. Korábban minden dalunkat – tehát a különböző híressé nem vált indie-pop formációim, a Rorschach és a Martin & the Merrymen dalszövegeit – angolul írtuk a barátaimmal, mert nem éreztük azt, hogy bármi érvényeset és jól hangzót tudnánk átadni magyarul. Azóta több olyan produkció is kialakult itthon (az én kedvenceim a dalszövegek szempontjából például Beton.Hofi, a Carson Coma vagy cserihanna), amelyek tudnak olyat mondani, amihez szükséges a magyar nyelv komplexitása. Ők például inspiráltak engem abban, hogy el merjem kezdeni magyarul megfogalmazni néhány szövegemet.
KULTer.hu: A Bóbita című számod szinte egy Weöres Sándor-parafrázis: mind szövegileg, mind zeneileg játékosan nyúl a témához. S az indie-, alternatív elemeken túl felsejlik benne az éteri, a transzcendens. Mit jelent számodra ez az afrobeates, szinte törzsi lüktetés és a hozzá készült klip?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy senki nem vár tőlem semmit, ezért nem kell gondolkoznom azon, hogy mit is kell csinálnom, hanem ösztönösen jön – írhatom, játszhatom, ami tetszik. Szerintem Weöres Sándort könnyű szeretni. Engem az fog meg benne, hogy mindamellett, hogy
a szövegei nagyon varázslatosak, olyan mint Marquez prózáját olvasni: van benne egy sötét tónus, helyenként félelmetes misztika.
A dalban is rájátszottam erre: egy pofonegyszerű akkordkör, sima dalszerkezet, de sok kétség és lemondás köszön vissza a szövegben és ebben a lüktetésben.
KULTer.hu: Június 6-án volt a Kötés című EP bemutatója: mivel találkozhatott itt a közönség? Milyen élmény volt számodra a koncert és az, hogy bemutathattad ezt az új zenei projektet?
Amikor a koncertet meghirdettem, még nem tudtam pontosan mit fogok csinálni, még kész sem volt teljesen az EP címadó dala, a Kötés. De tudtam, hogy ha csak akkor lesz koncert, amikor késznek érzem a produkciót, akkor simán csúszhat éveket is a dolog. Úgyhogy némi live-loopinggal és feldolgozásokkal fűszerezve alapvetően saját dalokat játszottam, a három új Nomique-számon kívül a Martin & the Merrymen dalait. Illetve néhány kedvenc dalomhoz is hozzányúltam, ismertekhez és ismeretlenekhez egyaránt.
Bár rengeteg ideje zenélek, sosem adtam még szólókoncertet.
Elég komoly drukk volt bennem, meg a szokásos – teljesen felesleges – önemésztő körök. De direkt egy „kiabálós” dalt raktam be kezdésnek, hogy legyen egy szelep, amin kijön a feszültség, és ezt követően tényleg megérkeztem a koncertemre, nagyon élveztem. A saját dalok sikerültek a legjobban, de ez is motivál, hogy írjak még többet.
KULTer.hu: Az ISON alkotóműhelyed elnevezése egyházzenei eredetű: a szólamokat megtámasztó alaphangot jelöli. Itt magas- és populáris kultúra és különböző művészeti ágak találkoznak, adnak teret ezek kibontakoztatására, bemutatására. Rendezvényhelyszín, próbaterem. Honnan jött az ötlet a létrehozására?
Az ison alapvetően a bizánci zenében használt technika: ez a StEFREM repertoárjában is fontos szerepet tölt be. A Covid-járvány alatt kénytelenek voltunk új próbahelyet keresni, és megpályáztuk az Erzsébetvárosi Önkormányzatnál a Hársfa utca 25. alatt található ingatlan bérlését, amit sikerrel megnyertünk.
2021 augusztusában nyitottunk meg: előtte hónapokig készültünk rá.
Saját magunk bontottunk, festettünk, alakítottuk át a helyet az elképzeléseink szerint. Alapvetően is úgy képzeltük el, hogy ne csak próbaterem legyen, hanem egyfajta „kultúrnappali”. Somogyi Hedviggel és Balázs Edgárral közösen visszük a helyet: Hédi az unokatestvérem, Eddi pedig jó barátom, így ez egy nagyon belőlünk fakadó, szeretetteljes „munkatársi közösség”. Nincs műfaji megkötés, de az fontos, hogy körülbelül hetven ember fér el nálunk, így ez az adottság meghatározza a programszervezést.
A legtöbben a Dalszerelőműhelyet ismerik, ami saját fejlesztésű:
Fazekas Gergely, a Zeneakadémia docense tartja, és alapvetően klasszikus zenei metodikával elemez kortárs pop-ikonokat: Billie Eilish, Beton.Hofi, Krúbi, Kendrick Lamar vagy éppen Shawn Mendes dalait. Áttekintve az életművüket, egy-egy dalt ízekre szedve kerülhetünk közelebb az alkotókhoz. A különböző regiszterek között van átjárás: volt egy vendégünk, aki elment Pogány Induló-dalszerelésre, értesült róla, hogy Bach-előadásokat is tart Gergő, és annyira tetszett neki, hogy oda is eljött. Igyekszünk olyan programokat szervezni, amelyekre alapvetően mi is elmennénk: ősszel is társasjáték-esttel, műfordítós irodalmi programmal és koncertekkel várjuk az érdeklődőket.
KULTer.hu: Ha meg kellene fogalmaznod személyes gondolataidat, érzéseidet azzal kapcsolatban, miért fontos a zene, a zenehallgatás és -szerzés az ember életében, akkor mit mondanál? Miben más, mitől több egy koncertélmény?
A zene identitásképző dolog. Az, hogy milyen számokat szeretünk, egyáltalán a zenehallgatás élménye alapvetően meghatározza az embert. Hiába foglalkoztam sokat zenével, nem csömörlöttem meg tőle: minden héten érdekel, hogy a Spotify New Music Friday listáján milyen válogatás áll össze.
Nagyon sok új előadóval találkozom itt, aki valamiért megfog.
Édesanyám a drogprevenció területén dolgozott és rendszeresen kint volt a Sziget Fesztiválon, így egészen fiatal koromtól lehetőségem nyílt arra, hogy én is ott legyek. Ez alapvetően meghatározza a koncertre járás, a zenekeresés élményét: izgalmas, hogyan tud valaki úgy megfogni élőben, hogy még sohasem hallottam róla előtte. Nagyon szeretek az általam jól ismert zenekarok koncertjeire is járni, és alapvetően az izgat, hogy miben csinálja meg másképpen az adott előadó a számait ahhoz képest, mint ahogyan a lemezen szólnak. Például Sting egyik koncertfelvétele, amit a toszkánai házában vett fel a barátaival, jó példa erre: teljesen át vannak hangszerelve a számai. A London Grammar angol zenekar – a Coldplay világkörüli turnéján sok állomáson ők voltak az előzenekar – a Covid alatt kihozott egy felvételt, amit egymás után rögtön kétszer meghallgattam, annyira megfogott.
KULTer.hu: Milyen újdonságokkal, zenei csemegékkel készülsz most? Mivel találkozhat a jövőben az, aki követi a Nomique-projektedet?
Nyáron lesz időm továbbfejleszteni az új dalötleteket, most az elsődleges cél, hogy összeálljon egy teljes lemeznyi, és ezáltal egy egész koncertműsornyi anyag. Még nincs kőbe vésve, hogy mikor érkezik a legújabb Nomique-release, de azon leszek, hogy minél hamarabb új dalokat tudjak megjelentetni!
Bortókép és fotók: Orbán Domonkos
